Vladimir Bartol (1903–1967)

Jó kis történelmi regény ez a kardozás-szerelem-cselszövevény szentháromságának fényében, ahol a három alkotóelem megfelelően kiegyensúlyozza egymást. Ráadásul az Alamut története már önmagában megér egy misét (vagy mi is van a mohamedánoknál): az asszaszinok szektájának (regényhez illően szabadon kezelt) keletkezéstörténetét meséli el, színhely tehát Észak-Irán, az időpont pedig a XI. század harmadik harmada. Bartol nagyon szépen, alulról építi fel a sztorit, egyrészt egy rabnőt látunk, aki egy rejtélyes csodakertbe kerül, ahol szabályosan hurit képeznek belőle, másrészt pedig egy elhivatott iszmaelita fiút, aki megérkezik Alamutba, hogy minden nehézséget leküzdve okleveles fidajín legyen. Némi előkészítés után aztán az író fejest ugrik a nagypolitikába, így megismerkedhetünk Haszán Ibn Szabáh prófétával, a karizmatikus vezérrel, akinek nagy-nagy tervei vannak… Szóval remekül van felépítve a történet, tobzódunk a körömrágásban, így még azt is hajlamos vagyok megbocsátani Bartolnak, hogy prófétája olyan szájbarágósan vázolja fel világhódító vízióit, mintha egy XX. századi kereskedelmi igazgató prezentációját látnánk.

Ez a könyv mindenek előtt és mindenek felett tanmese, annak a folyamatnak a leírása, amikor egy tapasztalatlan, befolyásolható fiatalemberből elvakult bérgyilkost faragnak. Bartol hipotézise meglehetősen sértő ezekre a szektákra nézve – persze kit érdekel, sértődjenek meg. Elképzelése szerint minden vallási fanatikus mögött egy nagy képességű szélhámos áll, aki őt a mennyország* ígéretével (és esetleg némi hasissal) elkábítja, majd dróton rángatja – ez a kókler már túl okos ahhoz, hogy bármiben is higgyen, de nagyon jól jön neki, hogy az ostoba fundamentalisták élő fegyverként szolgálnak neki. Persze ez az elmélet túlmutat a ma öngyilkos merénylőin, inkább egy általános viszonyt ábrázol bábjátékos és báb között, ami bármelyik (akár vallásos, akár vallástalan) csoport esetében érvényes lehet**. Ez a könyv bizonyos értelemben a nietzsche-i übermensch fogalmának újragondolása: a sokszínűen és bizonyos tekintetben igen vonzóan megrajzolt „Hegyi Öreg” machinációit ugyanis az legalizálja (saját elgondolása szerint), hogy ő mennyivel magasabb szinten képes felfogni az „igazi igazságot”***. Így aztán bármit megtehet a pórnéppel, eszközként tekinthet rájuk, hiszen ő intellektuális képességeinél fogva sokkal teljesebb életformát képvisel. Hát köszi. (Amúgy meg ezekkel az egyenletekkel mindig az a baj, hogy én vagyok bennük a pórnép.) Jó lenne azt mondani, hogy talán majd egy fanatikus elolvassa ezt a könyvet, kinyílik a szeme, és meglátja a madzagokat a feje felett… ám sajnos a fanatikusok ritkán olvasnak olyan könyvet, amire a főnök nem adta áldását. Meg mondjuk úgy egyáltalán: ritkán.

* Amúgy meg nem tudok napirendre térni afelett, hogy felnőtt férfiakat meg lehet etetni olyan édenkert-képpel, ami leginkább egy fantáziátlan, hormonzavaros kiskamasz álmodozásaihoz hasonlít: evés, ivás, dugás az örökkévalóságig. Pláne hogy a nyugati civilizáció nem elhanyagolható része már ötven éve egészen konkrétan valóban ezt csinálja, és mégsem tűnik felhőtlenül boldognak – úgyhogy nem értem, mi ebben olyan ellenállhatatlanul vonzó.
** A könyv 1938-ban jelent meg – érdemes lehet elmélázni azon, hogy Bartol szeme előtt nem a szélsőjobboldali fanatikusok példája lebegett-e.
*** Hogy mindent szabad és semmit sem tilos. Ezek az iszmaeliták, úgy látszik, ilyen titkos szabadkőművesek voltak.… (more)