Kuszma's Reviews > Az ehető nő

Tulajdonképpen egyetlen döntéshelyzetre felépített regény: mit kezd Marian azzal, hogy barátja, Peter megkezdi az ő fogyaszthatóvá tételét. Bepácolja, előfőzi, a jegyesség gesztusával nekiáll bemelegíteni a sütőt, hogy aztán a házasság aktusával létrehozza minden férfi álmát, a frissre, ropogósra sült asszonyt, amit aztán jó étvággyal bekebelezhet*. No most felmerülhet a kérdés, miszerint hogy lehet egyetlen döntéshelyzetre 460 oldalas regényt alapozni? Mert ugye a 460 oldal már túl van azon a lélektani határon, ahol a regényeket hajlamos vagyok "hosszúnak" nevezni.

Atwood módszerének kulcsa a kontrapontozás. Telehinti a szöveget olyan figurákkal, akik megvillantják a Marian előtt álló egyéb lehetőségeket. Ott vannak az irodai vénkisasszonyok, a nőtudatos lakótárs, Clara ipari léptékű gyerekszülésre alapozott házassága, no és persze Duncan, aki egyfajta alternatív kapcsolati formát kínál a Peterrel kialakítható konformista viszony helyett**. Ezek a szereplők (enyhe karikatúraszerűségükkel együtt) mind elevenek, megvan a maguk kis világa, amit a szövegbe installálva emelik annak becsét. Mert becses könyv ez: plasztikus, fullasztó, erős. Az ember nem azt gondolja, hogy "hm, kellemes bemutatkozás ez, egy leendő nagy író szárnypróbálgatása", hanem hogy "huh, hát hogy lehet már pályakezdéskor ilyen izmos szöveggel előjönni? így kibontani a kérdéseket, így rétegezni a mondanivalót, avagy, összegezve: így megírni egy nagyregényt?"

Hát, így lehet.

* Különben Peter eljárását illetően nekem nem is annyira a gasztronómia jutott eszembe mint analógia, hanem a lakberendezés. Hogy a férfi úgy kezeli Mariant, mint egy drága bútort vagy dísztárgyat, ami túl sokba kerül és túl sok helyet foglal ahhoz, hogy felelőtlenül megvásároljuk, de ha már letettük voksunkat a tranzakció mellett, elvárjuk, hogy az maradéktalanul betöltse funkcióját. Ha például egy kanapéról beszélünk, ne akarja állólámpává képezni magát, ha pedig falikárpitot választunk, az ne jelentse be az igényét, hogy ő mégis futószőnyegként képzeli el a jövőjét. Akárhogy is, Atwood gasztronómiai metaforája alkalmas arra, hogy ezt a kérdést kiélezze, és adjon neki egy provokatív felütést.
** Hajlamos vagyok tényként kezelni, hogy Marian viszonya Duncannal épp annyira életképtelen, mint Peter kapcsolati kannibalizmusa. Vagy tán még életképtelenebb. Ő ugyanis még időlegesen sem hajlandó színlelni, hogy Marian bármilyen szinten változást idézhetne elő benne, nyíltan másik bolygónak tartja, ami soha nem fog egy pályán mozogni vele. Való igaz, ez legalább őszinte hozzáállás, és az is biztos, hogy egy Duncannal lefolytatott viszony legalább nem lenne konform. De ezzel együtt ugyanúgy beteg viszony lenne. Ilyen értelemben nem is tekinthető alternatívának, sokkal inkább az egész ügy általános nehézségére utal.