Kuszma's Reviews > A Kiégés Társadalma

Professzor Sigmund Freud annak idején még egy fegyelmező társadalomban élt. A kulcsfogalom akkoriban a „nem szabad” volt, következésképpen a kor mentális betegsége a hisztéria, az ellenség pedig az idegen, aki kilóg a társadalom mintázatából. Ma már nem ez a helyzet – a ma társadalma ugyanis már teljesítményelvű, lételeme tehát a versengés. A kulcsszó a „szabadság”, ám ez nem várt problémákhoz vezetett: a „szabadság” ugyanis egyben kényszer, mert az adott kontextusban kényszeríti az egyént, hogy a versengő társadalomban maximális teljesítményt nyújtson. Ebben a világban az ellenség nem az idegen, hanem a rendszerbe kódolt maximalizmus, szerencsétlen individuum pedig kénytelen saját rabszolgahajcsára és egyben saját rabszolgája lenni. Amikor pedig kudarcot vall (mert szükségszerűen kudarcot vall), a kor mentális betegségének, a depressziónak a karmai közé kerül. Hogy ez rosszabb-e, vagy jobb, mint aminek Freud ki volt téve, arról őt kéne megkérdezni.

Nem merem csillagozni ezt a könyvet. Szép, helyenként sziporkázó eszmefuttatás, de igazán nem tudom, adott-e valamit azon kívül, hogy megtudtam, a kiégett német társadalomban az egyetemek oktatói még korántsem annyira kiégettek, hogy ne tudjanak írni a kiégett nyugati társadalomról. Amit javasol (a teljesítmény „visszaprofanizálása”, magyarán a versengés mérséklése és az „ünnep és az istenek”, ergo: az érték visszacsempészése a munkába) számomra nem kifejezetten egzakt, meg aztán ha végignézek itt a könyvesboltban az életmód polcokon, akkor nagyjából minden második könyv valami hasonló konklúzióra jut, csak nem tudja ilyen katedraízűen kifejteni. Másfelől nem tudom, hogy kis hazánkban van-e jelentése egy olyan mondatnak, miszerint a „hiperkapitalizmus üzleti kapcsolattá alakítja az emberi kapcsolatokat”. Amit én problémának érzékelek ebben a hibrid demokráciában, a mi kis fatornyos perifériánkon, semmiképpen sem ezzel írható le. Nyilván mert nálunk nem a neoliberális hegemónia az, ami dübörög – a neoliberális hegemónia inkább a mumus, amivel a kádári nosztalgiát mint csatos üveges Bambit szürcsölgető állampolgárt ijesztgetik. Elhiszem, ha muszáj, hogy ahol Byung-Chul Han él, ott az fáj leginkább, hogy „Látszólag mindenünk megvan. De egyvalami lényeges hiányzik, mégpedig a világ.” De bevallom, én nem érzem, hogy ez így volna. Én, ha szétnézek a Blahán, nagyon is úgy hiszem, a világot látom. Sőt, érzem a szagát is. Szóval nem vagyok benne biztos, hogy ennek a kötetnek abszolút relevanciája van e tájon. Óvatosan mondom: bár lenne.