Zlatouszt

Zlatouszt (Златоуст)
Zlatouszt címere Zlatouszt zászlaja
Közigazgatás
Ország	Oroszország
Föderációs alany	Cseljabinszki terület
Polgármester	Maxim Borisovich Pekarsky
Irányítószám	456200
Körzethívószám	3513
Népesség
Teljes népesség	159 662 fő (2023)
Földrajzi adatok
Időzóna	UTC+5
Elhelyezkedése
é. sz. 55° 10′, k. h. 59° 40′55.166666666667, 59.66666666666755.166667°N 59.666667°EKoordináták: é. sz. 55° 10′, k. h. 59° 40′55.166666666667, 59.66666666666755.166667°N 59.666667°E
Zlatouszt Pozíció a Cseljabinszki terület térképén
Zlatouszt weboldala
A Wikimédia Commons tartalmaz Zlatouszt témájú médiaállományokat.

Zlatouszt (orosz nyelven: Златоуст) város Oroszország európai részén, a Déli-Urálban. A Cseljabinszki terület harmadik legnépesebb városa, jelentős ipari központ.

Lakossága: 174 962 fő (a 2010. évi népszámláláskor).^[1]

A Déli-Urál északi részén, az Aj folyó partján, Cseljabinszk területi székhelytől légvonalban 110 km-re, országúton 144 km-re nyugatra helyezkedik el. Hegyekkel körülvett völgyben, északról délre 15,4 km, nyugatról keletre 10,4 km hosszan húzódik. Vasútállomás (Moszkvától 1941 km-re), a Transzszibériai vasútvonal dél-uráli, Ufa–Cseljabinszk közötti szakaszán,. A város mellett vezet az „Urál” főút, melyhez bekötőúttal kapcsolódik.

Az Urál legmagasabban, 400–600 m tengerszint feletti magasságban fekvő városa. Körzetében terül el a Déli-Urálhoz tartozó Taganaj-hegység (1000–1150 m-re nyúló csúcsokkal), valamint az azonos nevű nemzeti park (kb. 52 km²), melyet 1991-ben alakítottak ki.^[2][3]

A történelmi városmag a III. Internacionáléról elnevezett tér, mely a városi tó gátja mellett alakult ki. A város további négy, egymástól elkülönülő részből áll: a tértől északnyugatra van a kohászati gyár, északkeletre a vasútállomás, délebbre a Gagarin úton lévő buszpályaudvar körzete; a délkeleti Novij Zlatouszt (korábban Urzsumka, később Szuvorov telep) nevű városrészt és gépgyárát a központi részektől nagyobb erdős terület választja el.

Az Aj és mellékfolyója, a Tyeszma találkozásánál a tulai Moszolov kereskedőcsalád tagjai 1751-ben vasgyártó manufaktúrát alapítottak. Az üzem építése 1754-ben kezdődött, de sok akadályba ütközött. A termelést csak 1761-ben indították el, miután a tulajdonos Moszkva környékéről több száz jobbágyot ide telepített.

Az üzemet és a mellette kialakult települést a 4. században élt szentről, Aranyszájú Szent Jánosról – oroszul Ioann Zlatouszt – nevezték el. Nevét még a szovjet időszakban sem változtatták meg. 1811-ben az üzem kincstári tulajdonba került, és Zlatouszt a dél-uráli vasgyártó- és bányakörzet központja lett.

A napóleoni háborúk végén, 1815-ben alapították meg híres fegyvergyárát, ahol hidegfegyvereket (szúró-vágó fegyvereket) készítettek a hadsereg és a flotta számára. Kezdetben a műhelyeket faépületekben helyezték el az Aj folyó partján. A gyár végleges, nagy téglaépületét 1831–1839 között emelték; mellette valamivel korábban, 1825–1833 között építették az Arzenál épületét (fegyverraktár és -kereskedés, múzeum, könyvtár stb.), mindkettőt késő-klasszicista stílusban.

Az újonnan alapított fegyvergyár is a kincstár (az „állam”) tulajdonában állt, de önálló vállalkozás volt, formálisan nem tartozott a korábbi gyárhoz. Igazgatósága kezdetben németekből állt, a mestereket is német városokból, köztük Solingenből toborozták. A letelepedő német családok részére több mint 50 földszintes faházat építettek, külön templomuk volt, 1820-tól német klub is működött.^[4] A gyárban dolgozott P. P. Anoszov kohómérnök is, később igazgató, aki számos újítása mellett megfejtette és publikálta is a középkor óta elfelejtett damaszt acél készítésének „titkát”. 1919 után a fegyvergyár is a nagy gépgyár (vagy mechanikai gyár) egyik részlege lett. Hidegfegyverekből az utolsó nagyobb tételt az 1945. évi moszkvai győzelmi díszszemlére készítették. Az 1850-es évek végén újabb fegyvergyártó üzem alakult. Itt öntötték Oroszország első acélágyúit, de az ágyúgyártást 1867-ben abbahagyták.

Zlatouszt 1865-ben város és az akkor megalakított ujezd székhelye lett. Később, 1931-től 1935-ig járási székhely volt. A 19. század végére a fejlődést már erősen hátráltatta a megbízható közlekedési útvonalak hiánya, hiszen a gyárak termékeit még mindig csak az Aj folyón úsztatva tudták elszállítani. 1890-ben azonban befutott az első vonat, és az újonnan épített Szamara–Zlatouszt vasútvonalon (két évvel később Cseljabinszk felé is) megindult a forgalom.

1929-ben elkészült az első vezetékes vízellátó rendszer, és ugyanabban az évben megnyílt az újonnan épült városi kórház, az Urál akkori legnagyobb gyógyintézete. Folytatódott Zlatouszt iparának fejlesztése. A nagy központi gyárat Leninről nevezték el (Lenin Mechanikai Gyár vagy Lenin Gépgyár, majd az 1990-es években Bulat Gyár). 1925-ben leválasztották róla és önálló vállalattá szervezték a kohászati üzemet. Az országban itt készítettek először golyóscsapágy acélt 1931-ben. Az 1930-as évek folyamán az iparban vegyes termékszerkezet alakult ki: kézi-, építőipari és szerszámgépek, sajtoló berendezések, sebészeti eszközök, stb., valamint acélok és hengereltáruk gyártása folyt. 1938-tól azonban hirtelen megnőtt a hadiipari termékek aránya: egyre inkább átálltak különféle töltények, lövedékek, később gyalogsági aknák, páncéltörő lövedékek gyártására. 1939-ben tovább bővítették a kohászati üzemet.

1939-ben Zlatouszt körzetében, 12 km-re a központtól, Urzsumka vasútállomás mellett kezdték meg az 54. számú gyár, majd egy lőfegyvergyár építését. A gyárakkal, utakkal egyidőben alakult ki az új munkástelep, melyet később közigazgatásilag Zlatouszthoz csatoltak (előbb Urzsumka, majd Novij Zlatouszt néven).^[5] A világháború idején, 1941 novemberében a tulai fegyvergyár és a podolszki gépgyár berendezéseit ide telepítették át. Ettől kezdve a város gyáraiban is készültek a híressé lett fegyverek, mint az 1910-es mintájú Maxim-géppuska, a Gyegtyarjov-féle páncéltörő puska, a Tokarev-féle SZVT–38 öntöltő puska, a VJa–23-as repülőgép-fedélzeti gépágyú, stb. A lőfegyvergyár – későbbi nevén Zlatouszti Gépgyár – új részlegeként 1947-ben létrehozták a 385. számú különleges tervezőirodát (СКБ № 385), itt fejlesztették ki és kezdték gyártani az első R–11 és R–11M jelű taktikai rakétákat és itt készítették a tengeralattjárókon rendszeresített első szovjet ballisztikus rakétákat. A Zlatouszti Gépgyár a rakétaipar egyik fontos vállalata lett és részt vállalt az űrprogramokban is. (1959-ben a tervezőirodát a közeli Miasszba helyezték át, ez lett a V. P. Makejev Állami Rakétaközpont).

1941-ben Taganrogból a fémszerkezetek gyára, Kijevből a ruhagyár, Moszkvából az 1. számú óragyár berendezései és szakemberei érkeztek a városba. Több mint tizenötezer ember elhelyezéséről kellett hirtelen gondoskodni, és egy részüknek csak barakkokban, földbevájt kunyhókban jutott hely. Az evakuált gyárakból később egy sor új vállalat alakult. A háború utáni évtizedekben fokozatosan kiépült a város kommunális és közlekedési hálózata, többszintes házakból álló új lakótelepek jöttek létre. 1961-ben a vízellátás javítására az Aj folyón, a várostól délre víztározó épült, de tíz évvel később már felújításra szorult. A talaj felső rétegét előzőleg nem távolították el, és az iszaposodás a vízellátásban azóta is gondokat okoz.^[6]

Zlatouszt az Urál nagy iparvárosa, a minőségi acélgyártás és a gépipar egyik központja volt. A szovjet korszakban alakult ki többek között a kovácsoló- és sajtoló berendezések, a fémforgácsoló-, a csiszoló- és köszörűgépek, az exkavátorok, a hűtőgépek (Poljusz márkanévvel), a precíziós műszerek és órák, valamint a mezőgazdasági gépek (aratógépek) gyártása. A hadiipari fegyverek és lövedékek gyártása mellett vadászfegyverek is készültek.

A kohászati gyár – saját honlapja szerint – napjainkban is különleges minőségű speciális, márkázott acélokat és ötvözeteket állít elő. Újsághírek szerint azonban a korábbi nagy kohászati gyár jogutódja, a Zlatouszti Elektrokohászati Gyár Zrt. 2020 őszén már csődeljárás alatt állt. A telephelyén üzemelő kisebb cég, a Zlatouszti Kohászati Gyár Kft. csupán acéltuskók gyártásával foglalkozott.^[7][8]

A Zlatouszti Gépgyár (Zlatmas) az 1960-as évek óta a rakéta- és űripar fontos vállalata. Napjainkban a Roszkozmosz állami vállalatcsoport része, a haditengerészeti stratégiai rakétarendszerek egyik vezető gyártója. A cég energiarendszere a saját üzemrészek ellátása mellett biztosítja az ivóvíz-, a hő- és villamosenergia-ellátást a városrész lakónegyedeiben is.^[9]

A szovjet korszakban a Lenin nevét viselő gyárhoz tartozó vállalatokból 1992-ben Bulat Gyár néven ún. termelési egyesülést, majd részvénytársaságot hoztak létre. A cég a gazdasági válságot nem élte túl: miután a város átvette tőle a kórházat, a kultúrházat, a gyári lakótelepet, 2004-ben felszámolásra került, az egykori telephelyek nagyrészt pusztulásnak indultak.^[10]

A város egykori központi templomát az üzemi tó partján 1835-ben kezdték építeni és 1842-ben szentelték fel. Az ötkupolás, 51 m magas Szentháromság-székesegyház az Urál egyik legnagyobb templomépülete volt. 3000 fő befogadására tervezték, mellette ötszintes, 72,5 m-es harangtornyot emeltek (1843–1848). 1928-ban a templomot bezárták és helyiségeit átadták a helytörténeti múzeumnak. 1932-ben lebontották a harangtornyot, majd a következő évben a templomépületet is, miután a múzeumot átköltöztették mai helyére.^[11]

A régi székesegyházzal ellentétben a 19. század első feléből fennmaradt az egykori fegyvergyár orosz П-alakú nagy épülete és mellette az Arzenál épülete. Az egykori fegyvergyárnak az Arzenálban régtől fogva saját múzeuma volt, de azt a háborús 1915. évben bezárták, és a muzeális tárgyak nagy része elkallódott. Az Arzenál épületét a szovjet korszakban a Lenin Gyár igazgatósága használta. Mindkét épület műemlék, hasznosításukra több elképzelés is született.

• A városban működik a Dél-Uráli Állami Egyetem kihelyezett tagozata (filiáléja). A felsőoktatási intézményt 1962-ben a Cseljabinszki Műszaki Főiskola esti tagozataként alapították Novij Zlatouszt városrészben. 1977-től már nem "esti" tagozatként működött. Az évtizedek során az anya-intézményt többször átszervezték és átnevezték, 1997-ben egyetemi rangra emelve Dél-Uráli Állami Egyetem lett. 2017-ben külső, öt városban működő tagozatait megszüntették, de a zlatouszti megmaradt, hivatalos rövidített neve: филиал Южно-Уральского государственного университета в г. Златоусте.^[12][13]

• Helytörténeti Múzeum. 1925-ben a városban helytörténeti múzeumot alapítottak. Gyűjteményét ideiglenesen az 1928-ban bezárt Szentháromság-székesegyházban helyezték el és 1933-ban költöztették mai helyére, az egykori bányafőnökség épületébe. A múzeum kiállítása bemutatja a helyi mesterek 19. század első feléből származó munkáit, díszes szúró-vágó fegyvereit. Látható itt a környék gyáraiból származó különleges vasöntvény-gyűjtemény, valamint egy gazdag kőzet- és ásványgyűjtemény is.

• 2015-ben új múzeum alakult: a Fegyvergyári Múzeumot a gyár alapításának 200. évfordulóján nyitották meg. Kiállítása a régi gyár termelésének választékából ad ízelítőt: gazdagon díszített hidegfegyverek, étkészletek, edények, személyes használati tárgyak, stb. A kiállított tárgyak érzékeltetik a zlatouszti fém-díszítő művészet kialakulásának történetét.^[14][15]

• A város színháza, az Omnibusz Színház – a pandémia miatt kissé megkésve – 2021 januárjában ünnepelte fennállásának 100. évfordulóját. A társulat szervezése 1920 tavaszán kezdődött, és már ősszel megtartották az első bemutatót egy kereskedő raktárépületében. 1926-ban a Kis Arzenál nevű épületben kezdték az évadot, de az csakhamar leégett, helyreállítása másfél évig tartott. Az előadásokat 1928 őszén folytathatták; az 1930-as években vendégtársulatok zenés darabokat, operát, balettet adtak elő. A háború idején a társulat szétszéledt, épületét a Moszkvából evakuált óragyárnak adták át, de az Orjolból ide áttelepült színház társulata révén folytatódott a színházi élet. A háború után új társulat alakult, klasszikus orosz és szovjet szerzők drámáit adták elő, esetenként a város történetéről szóló darabokat is bemutattak. Bő húsz éven át egy gyár kultúrházában játszottak, illetve más városokban vendégszerepeltek. 1968-ban a színház visszakapta korábbi, felújított épületét. 1990–1991-ben ismét felújították, akkor nyerte el mai formáját és mai nevét is.^[16][17]

• Borisz Saposnyikov, a Szovjetunió marsallja,
• Anatolij Karpov olimpiai és világbajnok sakkozó

• Goroda Rossii (orosz nyelven). Moszkva: Izdatyelsztvo Bolsaja Rosszijszkaja Enciklopegyija (1994) 
• Златоуст — город крылатого коня (A. V. Kozlov, uraloved.ru, 2012-01-15. Hozzáférés: 2021-04-29)
• Gorod Zlatouszt (A város portálja, hozzáférés: 2021-04-26)
• Antal Zoltán. Szovjetunió (II. kötet: Gazdaságföldrajz). Budapest: Gondolat Kiadó, 180., 248., 519–520. o.. ISBN 963-280-304-3 II. kötet (1980) 
• Оружейная фабрика (zlatoust.ru, hozzáférés: 2021-04-27)
• История (zlatmash.ru, hozzáférés: 2021-05-01)

• Главные достопримечательности Златоуста (Fotók a város látnivalóiról. Hozzáférés: 2021-04-29)