Michele Alboreto

Michele Alboreto
Életrajzi adatai
Született	1956. december 23. Milánó, Olaszország
Elhunyt	2001. április 25. (44 évesen) EuroSpeedway Lausitz – Klettwitz Németország
Nemzetisége	olasz
Pályafutása
Kategória	Formula–1-es világbajnokság
Aktív évei	1981 – 1994
Csapata	Tyrrell, Ferrari, Larrousse, Arrows, Footwork, Scuderia Italia, Minardi
Nagydíjak száma	215
Világbajnoki címek	0
Győzelmek	5
Dobogós helyezések	23
Első rajtkockák	2
Leggyorsabb körök	5
Első nagydíj	1981 San Marinó-i nagydíj
Első győzelem	1982 Las Vegas-i nagydíj
Legutolsó győzelem	1985 német nagydíj
Legutolsó nagydíj	1994 ausztrál nagydíj
A Wikimédia Commons tartalmaz Michele Alboreto témájú médiaállományokat.

Salvati Michele Alboreto (Milánó, 1956. december 23. – 2001. április 25.) olasz autóversenyző, az 1997-es Le Mans-i 24 órás verseny győztese.

Autóversenyzői pályafutását 1976-ban kezdte a Formula Monzában. 1978-ban a Formula Italia sorozatban már győzelmeket aratott egy March autóval. 1979-ben részt az európai- és az olasz Formula–3-as bajnokságban, utóbbiban második lett. 1980-ban megnyerte az európai F3-as bajnokságot.

1981-ben, 24 évesen debütált a sorozatban a Tyrrell-Cosworth színeiben, a csapatfőnök Ken Tyrrell a gyengén teljesítő Ricardo Zunino helyére ültette be az olaszt. Első versenye szerencsétlenül alakult: honfitárásával, Beppe Gabbianival ütközött a 31. körben és kiesett. Az évad során nem tudott pontot szerezni, legjobb helyezése egy 9. hely volt.

1982-es éve sokkal jobban sikerült az előzőhöz képest. Imolában megszerezte első dobogós helyezését és az utolsó versenyen, Las Vegasban győzött. Összesen 25 ponttal nyolcadikként végzett az év végén, a legjobb olaszként. 1983-ban Detroitban győzött, miután a vezető Nelson Piquet-nek a hátsó gumijával volt problémája, és visszaesett. Ez volt az utolsó szívómotoros győzelem 1989-ig, a turbómotorok betiltásáig. Alboreto ezenkívül csak Zandvoortban, a holland nagydíjon tudott pontot szerezni, ahol 4. lett.

1984-re Patrick Tambayt váltotta a Ferrarinál, ahol René Arnoux csapattársa lett. 1973 után ő volt az első olasz a csapatnál, és ő volt az első olasz pilóta, aki ilyen hosszan ezzel a csapattal indult. A harmadik versenyen, Zolderben győzött. Emellett három versenyen állt még dobogóra: az Österreichringen harmadik, Monzában és a Nürburgringen második lett. A szezon végén 30,5 ponttal negyedikként végzett, mivel az esős monacói nagydíjat megszakították, és az olasz 6. helyéért csak fél pontot kapott.

Az 1985-ös volt Alboreto legsikeresebb éve a Formula–1-ben. Két győzelmet aratott: Kanadában és Hockenheimban. Harcban volt a világbajnoki címért is, de az utolsó öt versenyen nem sikerült pontot szereznie. 53 egységgel második lett Alain Prost mögött, 20 pont lemaradással.

Az 1986-os Ferrari, az F1/86 sokkal megbízhatatlanabbnak bizonyult elődjénél. Alboreto összesen kilenc alkalommal esett ki, ebből csak kétszer vezetői hiba miatt, a többi hétben az autó hibásodott meg. Mindössze egy dobogós helyezést ért el az Österreichringen, amikor mindkét Williams kiesett. Az év végén 14 ponttal 9. lett, csapattársa, a svéd Stefan Johansson is megelőzte.

1987-ben Gerhard Berger érkezett a csapathoz, amivel Alboreto vezető szerepe megszűnt. Az osztrák az utolsó két versenyen: Japánban és Ausztráliában is győzött, míg Alboreto csak két harmadik (Imolában és Monacóban) és egy második helyet ért el (Ausztráliában, Berger mögött). Az olasz csak 13 pontot szerzett, 17-tel kevesebbet, mint csapattársa.

1988 volt az olasz utolsó ferraris éve. A szezont a két McLaren uralta, csak Monzában tudott győzni a Ferrari Bergerrel, ahol Alboreto második lett. 24 ponttal az 5. helyen végzett. A csapat nem hosszabbította meg szerződését a következő évre.

Alboreto 1989-ben a Tyrrellnél folytatta a pályafutását, de csak az első 6 nagydíjon vett részt. Franciaországtól a francia Jean Alesi helyettesítette, ahol azonnal már a 4. lett. Alboreto Mexikóban ért el egy harmadik helyet, ez volt egyben pályafutása utolsó dobogója is. A német nagydíjtól az év végéig egy versenyképtelen Larrousse-ban ült, egy pontot sem szerzett vele. 6 ponttal a 11. lett az év végén.

1990-től az Arrowsnál versenyzett, amelyet 1991-ben egy japán multimilliomos vásárolt fel és a csapat nevét Footworkre változtatta. Az évad elején Porsche motorokat használtak, később visszatértek Cosworth-re. Alboreto 1990-ben és 1991-ben sem szerzett pontot. 1992-ben a Footwork V10-es Mugen-Honda motorokra váltott, és egy viszonylag jó autót építettek, amellyel Alboreto négyszer szerzett pontot és hatszor végzett a 7. helyen. 6 ponttal 10. lett az egyéni pontversenyben.

1993-ban az olasz Scuderia Italia csapathoz ment, amely rövid története során ért el kisebb sikereket, de 1993-ban a Lola által épített autó újságírók szerint "katasztrofálisan" sikerült. Alboreto nem tudott pontot szerezni, a csapat két futammal a szezonzáró előtt visszavonult a sportágból, utódja 1994-ben a Minardi lett. Az 1994-es autó megbízhatatlan volt az olasz 9-szer esett ki a 16 versenyből. Egy alkalommal szerzett pontot, a monacói nagydíjon 6. lett. A szezon végén Alboreto visszavonult a Formula–1-ből.

Formula–1-es karrierje után több legendás hosszú távú versenyen is rajthoz állt, amelyeken újra sikereket ért el. 1996-ban az indianapolisi 500-on indult, ám a váltó meghibásodása miatt nem tudta teljesíteni a távot. 1997-ben Stefan Johansson és Tom Kristensen csapattársaként megnyerte a Le Mans-i 24 órás, 2001-ben pedig a Sebringi 12 órás autóversenyt.

2001. április 25-én a németországi Lausitzringen az Audi csapat versenyautóját készítette fel a Le Mans-i 24 órás autóversenyre, amikor a bal hátsó gumi defektje miatt elvesztette az uralmát a jármű felett, és 300 km/óra feletti sebességgel a korlátnak ütközött. Alboreto a helyszínen életét vesztette.

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

A Wikimédia Commons tartalmaz Michele Alboreto témájú médiaállományokat.

• Nem hivatalos honlapja
• Profilja a grandprix.com honlapon (angolul)