Orvosként régóta stigmatizált emberekkel dolgozom, olyanokkal, akik a saját poklukban fortyognak, és nem látják a kiutat. Vajon mit jelent a pokol? Mit jelent talpra állni, és felnőttként élni? Nekem meggyőződésem, hogy amibe egy ember juttatta önmagát, abból ki is mászhat. De hogyan? Mi az út? Ezekről a folyamatokról, az első lépésekről szól ez a könyv, különös tekintettel a mai huszonéves fiatalokra, akiket divatos szóval Y generációnak is neveznek. Jó ideje érdekel már, hogy milyenek ők, milyen erők, kétségek munkálkodnak bennük, hiszen ők a jövőnk letéteményesei.
Szokás szerint sok ismétlés, átfedés a régebbi könyvekkel. De ez nem olyan nagy baj, én úgy érzem, bizonyos konfliktusokat jobban szemlélteni tud így. Az az igazság, hogy A nő után már nem értek olyan nagy sokkok, pedig mindegyik műve önmagában kiemelkedő. Kifejezetten tetszett, amit újdonságként a zY-generációs mizériákról (Facebook, fesztiválok, kivándorlás, magyarság megélése) részletesen fejtegetett, végre valaki olyan is megfogalmazza ezt, aki sokak számára referenciapontként funkcionál. Karöltve olvastam Tari Annamária Y-generációjával, jól kiegészítették egymást, Annamária inkább szociológiai szempontból közelíti meg a kérdéskört, Csernus pedig az egyéni problémák szintjén. Az igazat megvallva így a 4. könyv után kezdek kissé Csernus-rezisztens lenni, de ez csak azért van, mert én is csak egy gyarló habzsoló vagyok.
Ebben a könyvben is hozza a megszokott formáját, ami nekem tetszik. Igaz, hogy vannak átfedések az eddigi könyvekkel, de újdonságként megjelenik az Y generáció. Valóban sok mindenben különbözik az X és Y generáció, de bizonyos problémák közösek. Tetszettek a különböző emberekkel való beszélgetések.
Inkoherens és csapongó könyv, állandóan ugyanazt a két példát kapjuk az Y generációból, Gerzsont és Orsit, de róluk csak általánosságokat hallunk, azt viszont sokat. Nagyon hiányoztak ebből a könyvből a konkrét történetek, bár a végén van egy egész érdekes, Csernus autószerelője, de ott meg fura, hogy vele is úgy beszél picit mintha elbaszna mindent, miközben egy börtönből kijött magát újra összerakott ember, aki nincs is elszállva magától. Elvileg az Isteni Színjáték szerkezetét követi a könyv, de ez csak azt jelenti, hogy néha megszakad a csapongó gondolatmenet és a következő fejezet címéből indul újra. Csernus alapvető üzenete mindig az őszinteség és felelősségvállalás, de ebben semmi újat nem mond itt, és más könyveiben jobban mondja el ugyanezt. Bár lehet, hogy a cím miatt sokat vártam a könyvtől :)
Olvastam a doki két könyvét (hallgattam igazából), A nőt és A férfit, és előbbi kifejezetten tetszett is, míg utóbbi elment egynek. Pont ezért szerettem volna megvásárolni A kiutat, de csalódtam. Pontosan tudom magamról, hogy milyen vagyok, hogy mik a terveim, az álmaim, és miért megyek előre, és leszámítva egy nagyon kicsi hányadát a fiataloknak, szerintem mindenki így van ezzel. Mindannyiunknak van pokla, amit vagy tud, vagy nem, és vagy szeretne rajta változtatni, vagy nem, de szerintem nem róható fel senkinek, ha nem akar változtatni. Úgy gondolom, hogy mindenkinek a magánügye, hogy milyen érzésekkel tekint az életére, a könyvben leírtak pedig inkább arra hajaznak, hogy mennyire szar ez a mai magyar társadalom, mindenkinek szar az élete, de csak nagyon kevesen tesznek ellene, és ez mekkora baj. Egyetértek, de ha egy kicsit kevésbé lecseszős stílusban íródott volna, akkor lehet, hogy az érintettek feleszmélnének, de így, magamból kiindulva, ha benne lennék mindebbe, akkor azt mondanám, hogy menj a francba. Mert a hangsúly nem mindegy. Mint a kéretlen tanácsok, ha lebaszós jelleggel közlöd, akkor nem valószínű, hogy célba ér, míg ha finoman kommunikálod le, akkor lehet, hogy a másik fontolóra veszi.
A fentiekkel ellentétben viszont nem volt olyan igazi, csernusos a könyv hangja, az általam eddig olvasott könyvek durvábbak voltak helyenként, viszont jókat lehetett rajta röhögni is itt-ott. Tisztelem a dokit, és azon kisebb hányadhoz tartozom, aki bírja a stílusát, de A kiút nem jött be. Mindenképpen el szeretném olvasni (vagy meghallgatni) a további könyveit is, kíváncsi vagyok, de valószínűleg maradok a könyvtárnál.
Inkoherens és csapongó könyv, állandóan ugyanazt a két példát kapjuk az Y generációból, Gerzsont és Orsit, de róluk csak általánosságokat hallunk, azt viszont sokat. Nagyon hiányoztak ebből a könyvből a konkrét történetek, bár a végén van egy egész érdekes, Csernus autószerelője, de ott meg fura, hogy vele is úgy beszél picit mintha elbaszna mindent, miközben egy börtönből kijött magát újra összerakott ember, aki nincs is elszállva magától. Elvileg az Isteni Színjáték szerkezetét követi a könyv, de ez csak azt jelenti, hogy néha megszakad a csapongó gondolatmenet és a következő fejezet címéből indul újra. Csernus alapvető üzenete mindig az őszinteség és felelősségvállalás, de ebben semmi újat nem mond itt, és más könyveiben jobban mondja el ugyanezt. Bár lehet, hogy a cím miatt sokat vártam a könyvtől :)