Rendező:
Jacques TatiForgatókönyvíró:
Jacques TatiZeneszerző:
Francis LemarqueSzereplők:
Jacques Tati, Barbara Dennek, Rita Maiden, Yves Barsacq, Reinhard Kolldehoff, Billy Kearns, Alice Field, Laure Paillette, Gilbert Reeb, Michel Francini (több)Tartalmak(1)
A "kelekótya angyalnak" (André Bazin adta ezt a szeretetteljes becenevet Tatinak) ez az utolsó előtti filmje, s egyben a legmélyebb, legszomorúbb humorú remekműve. Három évet várt a bemutatásra, s a legenda szerint egész vagyona, mindene ráment erre a filmre. "A Playtime-nak már szinte hivalkodva nincs egységes cselekményvezetése és elmesélhető története. Helyben futás ez, kapkodó lélegzettel, nem is igazán epizódok füzére, ezek sehogyan sem kapcsolódnak össze: a film a teljes széthullásról és a dolgok, összekapcsolhatatlanságáról szól. S főleg a kapcsolatteremtés reménytelenségéről. A epizódok nem 'darabok', hanem szálacskák, vonalacskák, melyek egyszerre eltünedeznek, elhalnak: csak a hosszú lábú, búsképű Hulot úr bolyong tovább egykedvűen és reménytelenül az értelmetlen üvegházban. A burleszk inspirálta vígjáték, a bohózat ilyen teljes és gyökeres." (Budapest Film)
(több)Videók (2)
Recenziók (3)
Jacques Tati's films are so unique that you feel like you're watching someone who understood the world in such a singular way that either you tune into his wavelength or you don't. In this case, it's a film that is and isn't a slapstick, and it is and isn't a comedy. The portrayal of society in this film isn't far from reality, which can be quite chilling at times.
()
Play Time is sheer cinematic insanity that doesn't mess around, and it's pretty understandable that the film isn't for all audiences, myself included. Throughout the flow of the plot, I couldn't form a firm opinion on what I was seeing, which was quite annoying. There were a couple of motifs I actually liked: the "storefront apartment", the "open-door improvisation" and the "reflections in the glass". In short, a film that, despite its dynamics, bored me a lot.
()
A film where everything happens very quickly and chaotically, but at the same time nothing happens – just like in the modern, impersonal times it satirically describes. That the work with sound perspective is amazing (as it is) and that every formal choice matches to perfection Tati's symbolic intentions is not enough to make the film a mega-fun and inspiring classic. There are some really great ideas, and the restaurant scene is certainly good, but I can't shake the feeling that it's disproportionately drawn out, and that if I were to film me and my friends' nightlife, the mise-en-scène would have offered far greater and more numerous gems to laugh at, in every sense…
()
Hirdetés